Király Leventének
Botondnak és
Emesének
Valamikor, nagyon régen
Darnó-hegyi erdők alatt
csörgedezett egy kis forrás,
lett belőle hegyipatak.
Nem is messze a forrástól,
annyira, mint száz nyúlfarok,
tó villogott a völgy alján,
patak vize abba futott.
– Ma is megvan a tó, halvány
tavirózsa nyílik habján
az mesélte ezt a mesét,
mikor ültem a víz partján.
– Élt egy deli erdészlegény
patakparti kis faházban,
őrizte az erdő fáit
éjjel-nappal, télben-nyárban,
nehogy felgyújtsa az erdőt
elhagyott pásztortűz lángja,
vagy a sudár fenyőfákat
kóbor tolvaj ki ne vágja.
Mert ez volt az Erdőkirály
sűrű, sötét birodalma,
ahol még a szélviharnak
sem volt a fákon hatalma.
Erdőkirály ott lakott fenn
a legnagyobb hegy tetején,
zöld országának rendjére
vigyázott az erdészlegény.
– Hegyek alján, lenn a völgyben,
ahová futott a patak,
a villogó tó vizében
nézegette magát a Nap.
Egyszer mit lát? Nagyon mélyen
a tó fényes tükre alatt
aranyszínű tornyocskákon
akadnak meg a sugarak.
Hát ott volt a Vízikirály
csodálatos palotája,
körülötte a tó alján
Vízikirály kék országa!
De a legszebb, amit látott:
a kék palota kertjében
sétálgatott Vízitündér
s aranyhallal játszott éppen.
Mert ő volt a Vízikirály
kékszemű, egyetlen lánya.
Övé volt a tóban minden,
amit kívánt szeme-szája.
Néha-néha mégis kiment
a tópartra sütkérezni,
leheveredni a fűbe,
színes vadvirágot szedni.
Egyszer, mikor a pázsiton
a virágcsokrot kötötte,
megrezzent az erdő szélén
egy öreg faág mögötte.
Arra járt az erdészlegény
s tündért lát a zöld vadonban!
Rajta is feledte szemét,
megszerette azon nyomban.
De a csodálkozó fiút
Vízitündér is meglátta.
Meg se ijedt, el se szaladt,
rámosolygott, meg is várta.
Együtt szedtek százszorszépet,
míg csak le nem szállt az alkony,
s attól fogva egyre többször
találkoztak a tóparton.
Erdészfiú így szólt egyszer,
amikor az este kéken
közeledett s Vízitündér
készült már, hogy hazatérjen:
– „Vadonerdő árnyékában,
csörgedező forrás mellett,
fából épült erdészházban
nem jó nékem a magány.
Ólomszárnyon száll az éjjel,
a percek is lassan telnek,
amióta csak ismerlek,
kékszemű tündérleány.
Szebb lenne veled az élet,
pihentetőbb, jobb az álom.
Vár a házam, gyere hát,
Vízitündér, légy a párom!”
Könnyes lett a tündér szeme,
ránézett a sötét tóra
szomorúan, s bánatosan
válaszolt a hívó szóra:
– „Fák alatti kis tisztáson,
hegyoldalban van a házad,
víz alatt az én lakásom:
bár a szívem megszakad,
ha elhagyom palotámat,
megszomorítom apámat
s elveszítem ifjúságom
s halhatatlanságomat.
Én a kék Víziországot,
te az erdők mélyét járod,
búcsúzom hát, ég veled,
sosem lehetek a párod!”
Aztán eltűnt a habokban.
Néha jött ki csak, titokban,
amikor az ifjú éppen
elaludt az erdőszélen.
Mert bizony az erdészlegény
csak ült, csak várt a tóparton,
a tündérlányt leste szegény,
ott érte dél, hajnal, alkony.
Elfelejtette őrizni
nyugalmát Erdőországnak,
tolvaj vágta ki a legszebb,
legsudárabb fenyőfákat.
Talán azt sem vette észre,
annyira ölte a bánat,
mikor elhagyott pásztortűz
lángjától nagy tűzvész támadt.
Hanem akkor Erdőkirály
féktelen haragra gerjedt,
féltve őrzött országában
meglátván a veszedelmet.
A fiút fehér kígyóvá,
házát kővé változtatta,
Vízikirály lánya miatt
dühében meg is átkozta:
– „Lakásod e szikla legyen!
Kövek közt élj, hason csúszva.
Csak a tündér vére árán
nyerheted formádat vissza.
Ha megmarod fehér lábát
s bőrödet éri a vércsepp,
emberré válsz újra, de őt
megöli a kígyóméreg!”
Fehérkígyó mit tehetett?
Forrás mellett, sziklák alatt
bánatában, szégyenében
folyt a könnye, mint a patak.
Ám a tóban Vízikirály
kékszemű egyetlen lánya
sem nyugodott, hiába ült
kék palota ablakába.
Mert a deli erdészlegényt
megszerette bizony ő is.
Sokszor indult látására
bár marasztalta kéklő víz.
Ám hiába, reggel, este
kérdezett fűt, fát, virágot,
bokrok között, szikla tövén
csak egy fehér kígyót látott.
Hajj, megrémült Vízitündér!
Azt hitte, a félelmetes
féreg üldözte világgá,
akit ő hiába keres.
Akkor inkább meghal önként!
Jöjjön hát a kígyóméreg,
mert a boldogtalanságban
mit sem ér az örökélet!
Elindult a kígyó felé,
le is csukta szempilláját,
s mert nem látta, egy éles kő
megsebezte puha lábát.
A tó szélén bukdácsolva,
míg a hűs habot taposta,
ahová lépett, a vizet
vére festette pirosra.
Észrevette Fehérkígyó,
hogy kedvese lába vérzik,
a vízbe vetette magát,
oda, hol vércsepp sötétlik.
Hát csodák csodája: régi
szép alakját visszanyerte,
csakhogy a tó kék örvénye
egyszeriben el is nyelte.
Felsikoltott Vízitündér,
víz alá bukott utána
s kimentette az örvényből,
gyenge két karjába zárva.
Erdőszéli vadvirágos
puha pázsiton letette,
s míg a fiú éledezett,
halkan így beszélt felette:
– „Víz alatti kék országban
ólomszárnyon szállt az óra,
régi kedvem nem találtam,
mióta nem láttalak.
Melletted szép lesz az élet,
elhagyom hát palotámat,
még ha el is vesztem érted
halhatatlanságomat.
Ahová mégy, megyek én is,
bárhol is legyen lakásod,
föld felett vagy víz alatt,
mégis leszek én a párod!”
Meghallotta Vízikirály,
hogy lánya halandót szeret,
s kitagadta országából.
A tó kék tajtékot vetett.
Meghallotta Erdőkirály:
nem teljesedett be átka,
emberré vált Fehérkígyó
s nem halt meg a tündérlányka;
megzúgatta haragjában
erdőit, mást nem tehetett,
mert hatalmánál is nagyobb
hatalom a hű szeretet.
Erdészlegény, Vízitündér
indult új hazát keresni.
Éltek boldogan, sohasem
szűntek meg egymást szeretni.
Emléküket ma is őrzi
Darnó-hegyi erdőszélen
csörgő forrás, puha pázsit,
tó a forrás közelében.
Mint egy hosszú fehér kígyó,
a forrásból kanyarogva
folydogál a hegyipatak:
ami történt, elsusogja.
S ahol Vízitündér vére
egykor a tó tükrét érte,
halvány tavirózsa virít:
ami történt, ő mesélte.
Bodroghalászi monda,
id. Turay Lajos elbeszélése alapján