Belehasít a szép tavaszi délutánba a hír: életének hetvennyolcadik évében meghalt Király Zoltán költő, műfordító. Öt hónapos, derűs türelemmel viselt szenvedés után távozott: egy makacs baktérium, amelynek terjedését képtelenség volt megállítani, egyenesen a szívét támadta meg, és már a kétszeri komoly műtét sem segíthetett rajta.
A Trianon által a Szovjetunióhoz metszett, majd a második világháború végeztével ismét határon túlra szakadt Csap községben született 1933-ban. Ugyanott és ugyanabban az időben, mint a népszerű pap, jelenleg a Miskolchoz közeli Körömben plébános Kuklay Antal. Kuklay Antal édesapja a harmincas években katolikus kántortanítóként működött Csapon – Király Zoltán édesapja, idősebb Király Zoltán pedig református lelkészként. A helyi értelmiség, különösen édesapja életpéldájának köszönhetően Zoltán már gyermekként megtanulta a közösség szolgálatának fontosságát, és később egész életében ez vezérelte: a másokért élés és érzés szelleme.
Magyar-könyvtár szakos tanári diplomát szerzett; nyersfordítások alapján belekóstolt a lengyel költészet tolmácsolásába, ám valódi, egész életét végigkísérő szívügye a bolgár irodalom lett. Mindenekelőtt a kortárs bolgár líra magyarra fordítása és honi népszerűsítése. Első alkalommal 1959-ben, még egyetemistaként járt Bulgáriában, legendás költőnk, Nagy László társaságában. Irodalomtörténeti tény: Király Zoltánnak nem kis része volt abban, hogy a Ki viszi át a Szerelmet című vers szerzőjének érdeklődése a műfordítás, azon belül a kortárs bolgár költészet és széppróza felé fordult. Zoltán később, 1964-ben két évre visszatért a Balkán-félszigeti országba, hogy tökéletesítse a nyelvtudását és megkezdhesse a módszeres munkát, amelyhez haláláig hű maradt. Szorgalmáról öt önálló műfordításkötete (regények és mesék) tanúskodik, továbbá húsz antológiában találkozhatunk a nevével a fordítók között. Nem csoda hát, hogy 2006-ban éppen a Somló-hegy lábánál fekvő Iszkázon, Nagy László szülőházában ismerkedtem meg vele személyesen: az ott rendezett emléktanácskozás előadójaként a tőle megszokott pontossággal és szerénységgel ismertette Nagy László munkásságának bolgár vonatkozásait.
Utolsó irodalmi terveit – összegyűjtött költeményeinek, illetve műfordításainak egy-egy méltó kötetben történő megjelentetése – már nem sikerült megvalósítania, e feladat a hátramaradottakra vár… Sok száz, gondosan csiszolt versfordítása közül a gyász óráiban elém kerül az egyik, Sztanka Pencseva költőnő alkotása. Olvastán egyszerűen lehetetlen azt állítani, hogy csak úgy, véletlenül akadtam rá. Címe Boldogság, és a következő szavakkal indul: Fenn, sziklás hegyszegélyen, / hol éjjel a kék csillag is remeg, / a sziklaóriás kőtenyerében / eső után egy kis víz megrekedt. / Magányos víz, / nincs semmi, semmi haszna. Néhány sorral lejjebb pedig következik a vigaszt adó, végső üzenet értékű lezárás: Kis víz magánya, / szomorúsága, / szívem azt kívánja, / csak egyszer szálljon melléd szomjas madár – / a legkisebb, a legcsúnyábbik bár… / És akkor / mint hajnalcsillag, felragyog magányod, / remegsz, mivel valaki rád hajolt, / hiszen szerény, szép sorsodat kivártad: / valakinek rád is szüksége volt. / És boldog lesz halálod.
Kedves Zoltán, e szavakkal búcsúzunk: rád is szükség volt – szükségünk volt Rád!
Zsille Gábor
(2011.04.17. Új Ember)