Nagy László halálára
Arccal az égnek, lehunyt szemmel
fogadsz már fényt, felhőt, fuvalmat.
Égő gyertyák: állunk fejednél.
A szemfedődön faggyú-harmat.
Ki szüntelen a halál ajkán
kutattál hétpecsétes titkot,
pecsét lettél. S nyelvük harapván
jöttek el érted a harangok.
Harmadfű csikó röpítette
csengettyűs, rézveretű szánra
nem ülünk soha már, a hegyre
köd hull s fekete hó a hámra.
Szívedet – mint kenyeret és halat –
Jézusként osztottad, naponként.
Toll- és fűrészfográgta ujjadat
emelve mutattad a törvényt:
fémben, papírban, kőben, fában,
szívet szorító muzsikában,
jajszóban, szép emberi húsban,
elnémulásban és virtusban
tiszta szándékú tett a M é r t é k !
A hűség gyémántkorona
akkor is, ha ez a keménység
arcunkon láncos borona.
Hőben-havakban sebesülvén,
lefeküdtél arccal az égnek.
Lemerült léted jeges űrén
mosolyod átvilágít, éget:
dérverte szupernova-csillag.
S míg fenn, ismeretlen csapáson
tereled szárnyas lovaidnak
méneseit, örökzöld páston
csattog a csillagrúgó patkók
vasa: tüzes pecsét a szájra.
Itt lenn hószakadás a szívre
szárnyuknak néma suhogása.