Lassul a nap, már félköríve csúcsán
delel. Aranykék, nyílt szemű az ég.
Berkenyék, galagonyák, vadborostyán
zöld karéjában ül a hegyi rét.
Egy-két magányos vadkörtefa áll csak,
elvénülő törzsükben lódarázs
dünnyögi vadszegfűs dalát a nyárnak,
lombsátruk árnya sötétzöld palást.
Tűnődve nézem, hány százezer éve
őrzi e táj a nagy harmóniát.
Beleolvadtam égbe, kőbe, rétbe
mozdulatlan derékkal, mint a fák.
Nyugalmat lélegzik a föld merengve,
bár odalenn mélyében magma forr.
Itt vihar előtti a csend, ha benne
susog a fű vagy zörren a bokor.
Igazi nyár jött. A vetés beérett.
A tarlón bálázógép araszol.
Engem kantárszárra fogott az élet.
Vonatfütty sír a völgyben, a fasor
hosszú visszhanggal válaszol jajára.
Bennem a múlt morajlik lassan át.
Ahogy elhal a völgyeken a lárma,
úgy úszik-tűnik el az ifjúság.
Most bocsátlak el, nem kísér hozsánna,
papírhajóm, törékeny ifjúkor.
Viharra gyenge még, de sose gyáva
kormányosod ma más utakra tér.
Jártál idill vizén és tűzfolyókon,
keresztfák, fejfák, bombatépte fák
között szaggatta vásznaid vak ólom,
csak az Isten szeme figyelt le rád.
Málhád nehéz, hiába mentegetlek:
gátlás, szorongás, mellőzés, nyomor.
Nem hallott senki, titokban eredt meg
szádon az ének, ki tudja, mikor.
De itt a nyár, érett búzakeresztek
szálkás kalászain ragyog a dél.
Fák derekán a sebek behegedtek.
Férfierekben sötétül a vér.
Meg kell ülnöd gebéit a napoknak,
akár van rajtuk, akár nincs nyereg,
ha sörényükbe nem markolsz, ledobnak,
és zúzott arccal véredet nyeled!
– Vonat sivít, a völgyek kusza láncán
elhal a hang, távol kong egy harang,
és áttörve az alkony kék zománcán,
szívemhez golyófüttyként ér a hang.
A nap meggyorsul. Félköríve alján
aranyban-kékben vérderes az ég.
Körül a néma, erdőkzárta réten
vereslenek az érett berkenyék.
Elindulok. Az ösvény merre tér?
Szűkül szeme a völgy feletti fénynek.
Fejem az elsötétült égig ér,
lábamnál ismeretlen meredélyek.