Emlék, feketében

Tükrötökre fekete kendőt
borított a harangozóné
s éjféli gyászt dobott az elszürkülő égre
az a tavaszi nap, amikor besurrant
hozzátok a hűvös halál.

Árván maradtál tizenéves szép kis barátném
s több, mint játszótársam.
Nemsokára nyikorgó társzekér vitte
valahová anyádék kopottan sirdogáló
zörgő, zötyögő motyóját.
Ellenkező irányba vezetett az az út
gyerekszívünktől.

Egy darabig mezítláb mentem utánad
a sáros ártéri úton, sulyom tüskéi
ropogtak a talpam alatt, haraptak
húsomba, és nem volt már, aki fogaik helyét
édes nyálával megorvosolja.

Éjfelenként malaclopós boszorkák
ülték tele a kerti diófát.
Ablakunkig futott a szennyes
zöldár a Bodrog medréből, a fák
hónaljig vízben állva dideregtek.
S eltűnt a Holdról az ezüst hegedűs,
aki mindig muzsikált,
ha meglibbent szoknyád a kertkapunál.

Nem találtam már semmit a helyén.
Eltűnt az istálló mögül
az óriási, fehér ökörkoponya is,
amire rátéve meztelen talpainkat,
esküdtünk fel a szerelemre.

Lassan, unottan és kedvtelenül
ment le azontúl az égről a Nap
hosszú időn át.
Hosszú időre
vesztettem el akkor az álmaimat!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás