Alig derengett a hajnal,
dérszakáll nőtt a kilincsen.
Ásított az üres asztal,
ásította: semmink sincsen!
Erdőirtás lesz odaát
a révleányvári erdőben…
– hallottam az apám szavát
félálomban, felkelőben.
Tizenhárom évem felett
hideg téli csillag rezgett.
Kilobbant a mécs, faggyúja
lassan repedezni kezdett.
Aztán mentünk toronyiránt
a csikorgó, jeges réten:
Legyen kenyér az asztalon,
legyen tűz a kemencében!
Bökős ágak, szúrós cserje,
fehér erdő, fák magánya…
Álló nap csattog a fejsze,
cseng az ágak jégvirága.
Balta csattan, rá a visszhang
kettőződve zeng a csendbe,
reccsen, csattog már, ha áll is,
zúg a hang megtízszerezve.
Zengett és ritkult az erdő,
láthatatlan ezer fejsze
ezerszeres pattogását
őrült visszhang visszaverte:
– Legyen kenyér az asztalon! –
a nyél a kezemre fagyott,
– Legyen tűz a kemencében! –
baltám egyre csak csattogott.
Új erdő nő. Balta helyett
toll forog már a kezemben.
De ha ujjam fagy dermeszti,
szellemhangon idelebben
régi erdők harsogása,
amit azóta is hallok:
Legyen kenyér az asztalon,
legyen tűz a kemencében!
S ezüst baltám tolla csattog.