Nagy Lászlónak
Talán a végzet szabta rád
márványtömb súlyú ifjúságod.
Szárnyad nincs, mégis égre ránt
az ösztön, űrszél fújja lángod.
Suhanj hát föl, fehér madár,
ha kék magasságod kívánod!
Havas erdők csöndje alant,
de fönn fényes tüze a nyárnak
szárnyadhoz ér, s üvegharang-
hangon megzendülnek a szárnyak:
sikongó kék üvegharang-
szíved a torkodon kiárad.
Nem kábít méreg, barna mákony.
Ezüst szél dalba bugyolál.
A hűség túlnő hét határon,
tiporhat bár három halál,
te feljebb szállhatsz könnyű szárnyon,
suhogva, mint fehér madár.
A végzet ott már el nem ér,
sziklák fölé nőtt ifjúságod.
Míg lángolsz, ezüstszárnyú szél
emel, a végtelent bejárod,
s minden virágod újra kél
alant, befutni a világot.