A kikötő vizén pezseg az olajos hab,
sok nyelven szól a mólón a tengerészrikoltás,
a bárkák delfinteste csattanva vízre roskad,
peng a feszes kötélzet, mély húrú hárfazsongás…
Nyüzsgő mikrovilág tengerek távlatában!
De itt liheg, feszeng mozaiktarka fénnyel
a kékes partokon születő életáram,
és elámít, kit eddig csak poros út vezérelt.
Hozzám sziszeg a szél! Sürög-suhog szünetlen,
hullámokat ver át a kőgát-ormokon,
és rám süvölt: Szia! Vándorszimatra jöttem,
szilaj szívű suhanc, valahonnan rokon!
Emelve időm szárnyát, feszít a végtelenre,
amíg párás kövön ülök sötét víz partján,
de ő hívatlanul szárnyat szegez szívemre,
átszállni sós hínáron és csontok barna halmán…
– Gerinc roppant, kezek kérgéből vér patakzott,
csak ez a vad, kamasz szél korbácsolt új erőre
legyűrni holt időt, bár viharzott is az égbolt,
s új galaxisra várni és nem parittyakőre.
Fekete-tengeri bolgár szél, jó szimattal
viharzod most körül az alföldi kamaszt!
Erő jelképe vagy te, bozontos szárnyú angyal.
Ha felszállsz, hullám szédül, és felsír a haraszt.
– Órákig? Napokig álltam ott a hullámverten?
Sós esti pára számon, vad íze messze kísér.
Tenger-zúgású kagylót nem szedtem: csak szívemben
visszhangozzon a part, a tajték és ez a szél!