Jöjj, Béke, emberhez méltóbb világ!
Ahogy énbennem sajdul fel a vágy,
úgy jajdul millió szó, úgy kiált
ezer miért
az elorzott, kifosztott holnapért.
Mert egyre távolabb vagy, új világ!
A hirdetett Nap, mely egünkön lángol,
szőrzsákba öltözött,
vérből-mocsokból alighogy kilábolt
hitünk újra szögesdrótok között
lidércként jár egy bűzös ingoványon,
lidércnyomás az éj sötétje,
a lápvilág bőrére karcolt vadmadár-nyom
az álom,
s rettenve röppen el, ha dörren
kivégzőosztagok lövése.
Hazudott szó a “Béke”!
Egünkre vörös makettből rakott
hamis Napot
a nagy Áltató.
Agyunkra ráülepszik szennye, piszka,
lassan zöld vágyainkat is felissza
a nagy Hitető;
nyelvünkre méregfiolát igéz,
s hiába nyúl kenyér után a kéz,
fordul a jókedv borzalomra.
A lélek legkisebb zugába is
betelepszik e Bálvány,
az arcról a mosolyt leradírozza,
beomlik a tető, kidől az állvány
s a fal reményeinknek titkon épített
menedékházán.
A meghirdetett szép emberiség
lucsokká ázott, már foszladozik
a valóság ólmos zivatarában.
Mint halottasházban,
az Áltató tart halotti misét
fölötte, esküvői köntösét
borítja szemfedőül rá, röhögve,
mert obulusra sincs már fedezet.
E nép keleti faj volt s Keletet,
lehet, hogy ezért megtagadja mindörökre,
hacsak e bálvány le nem omlik,
saját zsírjába fulladván, hörögve.
A remény szívós, mint a fán a kéreg,
mint gyökere az évelő növénynek:
bár fagy harapta, sok telet túlélt.
Jöjj hát, békesség, emberibb világ!
A sok fohász ma mind ezért kiált,
a sejtjeinkbe zárt, mindig remélt,
szabad, szép holnapért.