Anyám fehér hasú libái
– pihés hó szállt, a szél csípett –
nem tudtak a folyóra járni,
lesték sóváran a vizet…
Billegve, csámpásan bokáztak,
túrták csőrükkel a havat,
szomjas torokkal gurguláztak,
s irigyelték a madarat,
a fekete vetési varjút:
lám, az a vízparton leszáll,
kapargat késő őszi sarjút.
Fekete, de szabad madár!
Anyám fehér hasú libái
megbolydultak az udvaron.
Nem győztek a tavaszra várni,
s felszálltak lomha szárnyakon,
átrepültek a kerítésen,
a jégzajlásról zavaros,
zúgó folyóra szálltak éppen.
Már tolluk jégkristály-habos.
Piros csizmájuk vízbe dugták,
gurguláztak szerelmesen,
jégből kavart nagy vízi buckák
kőzött bozsogtak csendesen.
Leszállt az éj. Csörgős dobot
rázott a jeges áradat;
három gúnár csak gágogott,
három gúnár csak ottmaradt.
Anyám fehér hasú libáit
elvitte a zajló folyó,
fagyos két partja zúzmaráit
csókolgató gonosz folyó.
Elhallgatott a libaének,
ki tudja, merre, merre száll
s hol gúnyolja a szegénységet
kövér hasú három madár.
Néha, mikor üres a tál,
úgy vélem, hallom: csendesen
kristálytollú három gúnár
gágog-bozsog szerelmesen
távoli partok mentiben,
begyük jégszilánkos, piheg
talán már lenn a tengeren,
s szárnyukkal verik a vizet,
szárnyukkal verik a vizet…