Kora hajnali májusi égen
kel a nap tüzesen, de fehéren.
Belereszket a zab meg az árpa
s venyigékkel a hegy karimája.
A gulyással a csorda merengve
belegázol a réti selyembe,
míg a Bodrog örök locsogással
feleselget a komppal, a sással.
Ügyeskezű mester a május,
mint régi aranyszívű mágus
a fákra nevet teli szájjal,
s telefújja cseresznyevirággal.
A hegy fele dől a gerince,
tele borral a kőszívű pince,
és hallgat a hunytszemű présház.
Míg a nap süti, láng az egész ház.
De miért, hogy a májusi tájat
ma belengi a csend meg a bánat?
Hol a dallam? Az ének a szájon?
Hova lett a remény meg az álom?
Keleten, kora hajnali égen
kel a nap, de a föld feketében.