Uralkodóm és szolgám,
nyugágyam és harckocsim,
furulyám és furkósbotom,
vérem és vizeletem,
ösztönöm és tudatom:
SZÓ!
Van mágusi erőd megfejteni titkát
lelkek jelrendszerének?
Üvegházi virág, atomkor költészete,
rezdül-e rád a lélek?
– Így tűnődik az Álmodó magában,
és csak ül a porban.
Pedig édeskés szesz lebeg a levegőben,
mint a borban.
Felverik vérsejtjeidet a szenvedély
piros bikái,
felrázzák néha Beethoven, Franck* és Bartók
szimfóniái.
Picasso figuráiban elfojtott
lázadás vadul,
ősemberi formáival nyugtat s felemel
Henry Moore*:
sejtjeiből szűri a színt, a formát, hangot,
aki merni
sohase félt. S ma már tudod, vérsejtjeidnek
száma mennyi.
Annak szava növeli lázad,
akit nem némít az alázat,
és jószándéka erejében vallja:
bűnről nem szólni szégyen!
A mindennapok lázai nem mérhetők
eredben, ember.
Nem szégyen hát, ha tele vagy sebbel,
balhittel, félelemmel.
Melleden az Idő dobol!
Nem betegség, inkább szerencse,
s hitvány lenne a vér szava,
ha erre választ nem keresne.
Van egy orvosság: kikutatnod
s tudnod, hol az igazi szó.
Ha azt kimondtad, az a legjobb
láz- és idegcsillapító.