Nagyanyám, Sasi Szabó Anna meséje.
Úgy adom tovább, ahogy a legkisebb
királyfi a mesében maga mesélte:
Gyerekkoromnak is a mélyén (első álmom volt,
vak megérzés, vagy régi jóslat,
amit vénséges vén tudós egy
öreg varázskönyvből lopott ki?)
fiatal sas lengett felettem.
Megringatta bölcsőm, a talpfán
különös ritmust kopogott ki,
kakukkfüvet a nyelvén, álmokat hozott
karmaiban, és lelkembe véste
mesék aranyporától cikkanó csőrét.
A varázsfüvek tág mezőkké futottak össze,
és mikor már
éreztem az utak hatalmát,
mintha újra sast láttam volna
fölöttem szállni. Szárnyával jelezte:
szállj föl!
Tudatalatti messzeségből vonzott a vágy,
föntről a végtelen üzente:
nincs többé bölcső és pihenni ágy,
szállj föl!
Harangvirágok sárga nyelvén részeg
darázsraj dongva dünnyög:
jöjj már!
Kankalinok csengettyűje integet a
lengő kocsányon:
piroscirkás-pupillamélyű szemünkre
nem jön, nem jön álom:
jöjj már!
Mézízű szerelemporát pergetve szélbe
selymes boglárka muhart aranyoz:
hemperedj bele hímporomba,
csupa fény leszel, csupa bronz!
Kétélű sás magát kínálja:
ragadd meg zöld pengém vasát,
leszek kezedbe illő szablya,
ködöket szabdaló vaság!
Nádbuzogány alázkodik: királyi botod
hadd lehessek…
– és én, a legkisebb királyfi,
az álom tollú sasmadárral nekivágtam
a végtelennek.
Ujjongtatott az első próba:
olvadtam égi rétek aranyába.
Kitágította fülemet harsogó csend
poszátaszárnya.
Acélfúróként berregtek a szöcskelábak,
fénytücskök karban:
ez itt a tied, ami senkié!
Hárfázva pittyegett a fürj, mezei fogoly
gurgulázta:
ez a tied, ami mindenkié!
Aranybogyók csendültek össze rétipacsirta
torka mélyén:
a végtelen tér befogad, hát
öleld át!
És míg öleltem, elrejtettek ingem alá
egy titkos varázserővel megtöltött,
fűszállal nyitható szelencét:
belezárva zenélt a kék ég,
mint aranyágon zengő-bongó
pomagránát.
Egyszer csak meglengette szárnyát
az álomszülte sasmadár,
könnyű lettem, és tündökölve járt át
valami mágneskék sugár;
a vérem kezdett más ütemet verni
a magasság bölcsője talpán,
suhintottam a réti sással,
füvek és fák szeme tapadt rám –
feljebb szökkentett villó szárnyakon
szférák zenéjébe az a sasálom!
Üstökösök gyűltek körém. Egyszerre
megszűnt némaságom.
A távolság aranyvesszővel suhintott rám,
perc lett a fényév.
Csillagporlepte óriáslakat zára
kipattant rebbenő kezemtől,
szelencém kulcsa megnyitotta egy más
dimenzió edényét.
De saskarmom beletapadt a régi,
hullni kezdő pázsitosba,
hát emeltem és vittem fölfelé
a sárgolyót is a magasba…
– Most megdördült alattam durva orkán,
vak sziklamélység torka zúgta:
ess le!
Királyi nádbotommal vertem sastomporom:
tapadj az éghez.
szárnyalj, e kék mezők zenélnek,
erősen fognak, semmiség ez…
De újra felmordult a tiltás;
pokoli, faggyal-jéggel csörgő,
üvöltő hang. Egy óriás szem
vérvörös pupillája leste:
ess le!
Acélfejű dongórajok csaptak le rám,
szemmel verésükkel a célt keresve
ültették arcom célkeresztre,
srapnelkeselyűk, héjabombák
húztak felém süvöltve:
ess le!
Már seregek támadtak fényes, tarka tollú
és aranymadár torkú seregemre,
hogy kirántsák a lét pallóját
egy fél világ alól, ahol
álomsasom leszállhat egy
tenyérnyi helyre.
De a mélységre a magasság
válaszol az idők szavával,
a tegnap a tegnapelőttel,
a holnap felesel a mával;
elhulltak a sötét erők nagyobb erők
nyílzáporától,
elverte a füstöt a fény,
lemosta a sebzett föld arcát
tündöklő égi zápor.
Felemeltem tekintetem csillagporos,
őrző magasba,
ifjúságom delén lebegve megálló
álomszárnyú sasra.
S harangvirágok sárga nyelvén ismét
darázsraj dünnyög lengve,
aranybogyók koccannak össze dallá
pacsirták torka mélyén,
kankalinok kacsintanak, szemükről
lepattant a hályog,
és megzendülnek újra távol
felsejlő szférák, űrvilágok.
Akinek egyszer a bölcsőjét
a végtelent átmetsző szárnyak
megringatják mesés ütemre,
kinek szívébe mesék aranyporától
hamvas madárcsőr ültet álmot,
és ettől megered a nyelve,
azt a varázsszelencék védik
gonosz erőktől, és ha nincs is szárnya,
szól harangvirágok szavával
és hazára lel földön-égen,
ha mégis felszáll ifjúsága
sasmadarával.