Lélekben-testben sebesülten,
zárkában, deszkapriccsen ültem.
Szám szélén alvadtvér-virágok.
A nyelvemen fekete átok.
Tudtam, akik ide bezártak,
mi végett szántak a halálnak,
csak azt nem, álomba merülve,
hóhér kelt-e vagy angyal kürtje.
Fenn sárga fény. Akár a vaknak.
Füle volt ajtónak, falaknak.
Hol kopók, hol golyók ugattak.
Kivégzőhelyre nyílt az ablak.
Egy sárga éjen, uramisten,
hóhérkéz babrált a kilincsen.
És akkor felvert vérkörömből,
mint mikor a foglár dörömböl,
dulakodás, ökölcsapások
szele rezegtette a rácsot:
tusakodtam egy ismeretlen
valakivel. Ő volt? Az Isten?
Kiáltották a zárkaszámot.
Majd hangosabban egy “Tovább!”-ot.
A deszka verejtékben ázott.
Csípőmre Isten botja vágott.
Átkaroltam. El nem eresztve
tapadtam rá, mint fakeresztre,
s áldását kértem a világra.
– Valaki az ajtót elállta.
*
Ha ott ég bőrömön husángja,
csontomról bár a húst lehántja,
kiállom. És ma is kiáltom:
míg meg nem áld, el nem bocsátom!*