I.
Pihenni jöttem, megnyugodni a
falu csendjébe a nagyvárosi
hajszás napok után, hogy az idegeket,
az izmokat nyugtassa meg fehér
szele, a ropogósra sült kenyér;
hol a csordás megfújja hajnali
réztrombitán a tehénindulót,
a kőbányából ide hallani
a kőtörők kopácsolásait,
akik tonnás kőtömbökből verik
kavicsmorzsákká útra a követ.
Folyóban fürdöm, kútvizet iszom,
csak este illeti lábam saru,
mezítláb járok, mint a hajdani
jó bibliás időkben Genezáret
tavánál Krisztus tanítványai.
II.
Az egész falu marhahúst eszik.
N agy mészárlás volt, vagy húsz tehenet
letaglóztak. Kijött a rendelet, hogy
a fölösleges jószágállományt
be kell a közös istállóba kötni:
egy udvarban csak egy tehén lehet!
– Most lakmározzák a jól tejelő
zsemleszín csordát. Inkább megeszik
titokban, mint hogy ingyen odaadják
véres verejtékük gyümölcseit,
mert suttogják, éjente a „Közösből”
szárnyas tehenek szállnak – vagonokba
és vándorolnak el Kelet felé…
III.
Tegnap megvertek tizenkét parasztot
a Községházán, mivel nem akartak
önként a Közös Gazdaságba belépni.
Egyenként idézték be a szobába,
és várta őket benn a megyeszékhely
kilenc kiküldött agitátora.
Gyári munkások vagyunk – hajtogatták,
s valóban, halálgyáriak valának,
amint a hirtelen előkerült
ÁVH-s gumibotok is mutatták.
Még a helyi párttitkár sógorát is
így puhították. Mikor a család
jajongva ment a dolgot számon kérni,
ő, a pártelső, előbb dadogott,
majd zavartan tördelte kezét
s a földet nézve szólt: – Most ez a rend…
e mai kor… hős eszméi elől…
még miattatok se tudok kitérni…
Nagybátyja, a legidősebb paraszt
az ajtóból meg visszaszólt, eképpen:
– Gané vótál mindig. Az is maradsz!