Nyirkos november, nyúlós kinn a köd,
és itt kell várnom a csatlakozásra,
más égtájú, távoli állomásra…
Mellettem valaki a kőre köp,
a félhomályban – fejét hátra ejtve –
nyitott szájjal fel-felhorkan a társa.
A söntéspultról vizes bor csöpög
és ráfolyik lent a szemétrakásra.
A pénztárablak kattan, becsukódik,
behúzzák légyköpte zöld függönyét.
Újabb utas jön. Nem lel üres helyre,
csak toporog a lucskos köveken,
bagón, szeméten, habos köpeten.
Már réges-régen nem volt felsöpörve.
Végül helyet kap, bóbiskol unottan,
didereg. Szú rágja a küszöböt.
A cigaretták maró, sűrű füstje
csípi szemét és kaparja a torkát.
A padok alá dobva füstölög
sok cigarettavég. Az ajtó zárva,
ne kússzon be a csípős téli köd.
Hirtelen zajtól megszakad a csend;
a szürke unalom felborzolódik:
kiáltás, fütty, az ajtó kicsapódik,
kifut egy forgalmista – ez a rend-,
hogy tisztelegjen egy vonat előtt.
Az expressz messziről feldübörög,
s végtelen vágányán az állomásnak
lassítás nélkül átzúg, mint a végzet.
Ki tudja, kik utaznak benne, délnek,
nyugatnak? – Átlépve az időzónát,
befutja tán a fényes Európát…
és meg sem áll, hogy ablakán benézzek?…
Bűz és homály borul az állomásra,
én várok, várok a csatlakozásra,
de vonat nem jön. A padokon alvók
nem is tudják, hogy ránk zárják az ajtót,
s mintha lassan percegne az enyészet…
– Vagy álmodtam zárkámban az egészet?