Iratnehezék, dísz az asztalomon
e valaha élt emberi fej,
ez a kiszáradt koponya.
Több száz éves öreg temető
oldalán mosta ki hegyi folyó
vagy nyári eső.
Leszáradt róla dús hajnövényzet
meg a sejtek eleven tégláiból épült
húspalota.
Egykori tulajdonosa
kikötött a nemlét partjainál.
Néma tanú,
nem jajgat, nem kiabál.
Csak csont. Hallgat az asztalomon.
Érdes állkapcsán, szeme vak üregén
csúfondáros a reggeli fény.
Aki volt, az egyszeri élet,
gondolkodó és cselekvő egyén,
önmaga számára nyűg vagy csoda,
lét és tudat egyszeri módon
meghatározott birtokosa,
akit egyéniséggé szültek
kromoszómák és gének,
ütések, örömök, törvények,
mások vagy önmaga szabados akarata:
mi lett belőled, emberi fej,
gyönyörű gyümölcse a létnek!
Száraz gyümölcshéj,
kongó csont.
Csupán
csecsebecse a költő asztalán.
Szokás és unalom homokórái közt
megkövesült csigaház,
meztelen Hold-gömb, gömbhalmaz-burok,
erózió koptatta salak,
száraz anyag.
Örök vigyor a nemlét partjairól.
Nincs benne alázat.
Kiszáradt, sima, üres koponya,
behint olykor szobám finom pora,
de rádióaktív porként
égeti testemet is
a tehetetlen bánat.
Hiába jajgatom énekemet feletted,
hiába faggatnálak
lét-nemlét kapujáról, nem vallanak
iszonyú csontok, csökönyös áll,
barna fogak,
fennmaradt szilárd részeid nem vallanak!
Csak arra emlékeztet
szemüreged, a vak, az árva,
míg árnyékolja asztali lámpa,
hogy egyszer visszakerülhet
koponyám is egy költő asztalára,
aki majd rám meredve,
versek fölött filozofálva
faggat, merengve…