Én még tizennégy esztendős koromban
nosztalgiáztam, hogy pásztor leszek.
Táskám a sutba dobva, barangoltam
tehenünkkel a hegyi réteket.
A temetőnél kapkodtam a talpam:
szúrkált a tarló, az akácfaág.
A sírok töppedt oldalán leültem,
hol pitypang nyílt és lóherevirág.
Zsebemben titkos papírlapok: versek.
A másikban: kopott ceruzavég,
és térdemen körmölve, kerekedtek
verssé szerelmek és virágregék;
közben talpamból kiszedtem a tüskét,
legyeztem ábrándozva szúnyogot,
s ha vállamat a tehén megszagolta,
neki megsúgtam, hogy költő vagyok.
A cserjés temetőben sorra jártam
a korhadt és új sírkereszteket,
a neveket betűztem, elszavaltam
nekik legújabb virágversemet.
Mögöttem lomhán jött a lusta jószág,
alattunk felfigyelt a sok halott,
s e békés hegyaljai hallgatóság
türelmes volt: mindig meghallgatott.
Ma más utakon járok, nem mezítláb,
az emlék vissza műúton vezet.
Nem titkosan körmölgetem a verset,
de őrzi még a hű emlékezet
a vállamat szagolgató tehénkét,
süppedt sírok lucernás oldalát
a temetőn, hol ugyanúgy virít még
réti pitypang és lóherevirág…