Három emlék: három madár
csapongva vissza-visszajár
egy hajdani dalt fütyörészve,
három kamaszkori nyaram
szerelmét, „rnézes poharam”
az idő hogy el ne eméssze.
Az első máig névtelen,
dúdol gyerekes, képtelen
cérnahangú kacér nevetéssel,
s hogy mindig titokban marad,
csak fut, fut egyre távolabb
piros ősztől kért útlevelével.
A második kevés szavú,
igéző. Tűzrejtő hamu
fölött lidércláng nyári estben.
Lila fénybogárként lebeg
s borzongva nézem a telet,
mely nem engedte, hogy kövessem.
Végül elszállt délnek, aki
nem akarta meghallani
egy szavát se üzenetemnek.
S a kék íriszű holnapok,
akár kis szárnyas angyalok,
mind látomásként égbe lebegtek.
Denevér-gondolat, cikázz
agyamon át: a régi láz
hiúza akkor ha lecsapja,
egyik madár se szállhat el
csalódásom felhőivel
északra, délre vagy nyugatra…
De mégis szebb, hogy visszajár
három emlék, három madár
s a hajdani dalt fütyörészik,
madárszárnyú három nyaram
dalát: „Én rnézes poharam …”
– bár benne virágpor enyészik.