Tavaszi szél nógatja a világot.
Zöld oszlopok közt zümmögő legyek
cikáznak. Álmos kedvű még a nap.
Faládákban az álmos tulipánok
azt se tudják, merre hajlongjanak.
Dél messze már, az este messze még.
Ődöngök, mint bárányfelhők az égen.
Szemközt reklám, nagy zöld táblán ez áll:
Sörkert a Feltámadáshoz.
Már be is ülök a kert szegletébe,
hol ülnek már, és minden ember gyászol.
Ha becsípnék, hihetném, kriptaszélen
ülök, hol a halottak jöttek össze,
kiléptek sörözni az éjszakából.
Megborzongok. – De lám, kívül a fák…
dohány úszik a sör kifolyt levében,
és hallom az autóbuszdudát,
míg fészkelődöm csámpás kerti széken.
Körülnézek.
Egy kissé furcsa körkép.
Fekete rékliben, fekete fátyollal arcuk előtt
ülnek fiatal nők meg öreg nénikék,
kezükben aszott paprikafüzérként
kicsi keresztekkel megtűzdelt olvasó,
s fityegnek róla kis csecsebecsék, mint
letört virágból a hosszú bibék.
Szemük vörösre sírt, előttük habzó sör, a másik
asztalnál már kortyolnak, keskeny ajkuk körül
a sárgás habban kesernyés életüket
idéző mosolyuk ázik.
Beesett szemű férfiak dőlnek az asztalokra,
gyászruhájuk gyűrött, gallérja kopott-fényes,
gondosan vasalt nadrágjuk már nem éles,
bágyadtan billen oldalt nyakkendőjük
fekete csokra. Kabátjukon rezeg a gyászmasni
meg a kezükben az aprópénz, még a szemük is ugrál,
mire sikerül megolvasni.
Tekintetük még szomorú, riadtan
röpdös a fákon, a kerten,
a leloccsantott asztalokon, kerítésen.
Szemközt is szálkás felirat a magasban:
Valentin sírkő – a legolcsóbb!
s faragott Krisztus-szobrok, kőkeresztek
magas árnya világlik át a résen.
Oldalt nagy kőkerítés, mögötte bágyadt
pompában óriási temetőkert.
Néma bár, de fái között tücskök, bogarak,
meg a lombok ficseri népe
harsogja szünetlen a fényt, a tavaszt, a világot,
fújják szép sorsukat, ami csak sugarak,
zsenge virág, lomb, fű s kukacok
nagyszerű vegyüléke.
Így, míg iszom sörömet, lassan feleselget
az enyészet az újjászületéssel,
sejtet a március örömöt,
s lombosuló fák akácos sátra alatt
zsibong a sörkert kőkeresztek mellett.
A temetőből néha idetéved az ének.
Aztán tódul a gyásznép,
felnőttek és gyerekek hada tér be
egyenest a sörkert fái alá,
meglepik az asztalokat, recsegő
székeket, emlékezésre.
Két macska pofoz papírgalacsint,
a gyereknép kacarászik, tetszik a játék.
– Három sört féldecivel
és két liter ürmöst! … gyerekem, halkabban,
beszélgetnek apádék!
Megindul a szó: … szomorú … ma sem értem,
negyednapja még utazott, kikisértem …
– jön a pincér, csörög és lepakol,
szétnéz, odarebben –
… pedig könyörögtem a Szűzanyához,
mint még soha szebben.
Isznak, beszélnek. Itt-ott nevetés kél,
tréfa is kiszakad már
(távolról kisebb a kereszt) – Anya, éhes vagyok,
talán valamit hozatnál!
– Pincér, pincér! és villan a villa,
pendül a tányér, illatozik sárgán
a jószagú tál. Eszik a család.
– Fiam, töröld meg az orrod … kevés neki
egy zsebkendő … ennek lepedő kell…
Kétértelmű e kép, rosszallóan néz fel az asszony,
de jóízű a falat, kivált ha reggeltől
nem volt, ami derűt fakasszon.
Könnyebb, vidám szavú lesz a beszéd,
feledik a rosszat a jóban,
gőzölög a tányér, csámcsogva csúszik az étel,
s találgatják, este mi lesz a televízióban.
Alkonyodik lassan, bezár a temető, mint az üzlet.
De egyre csak jön-megy az élők
gyászruhás, fáradt serege, tolakszanak
a sörözni betérők,
szűk már a hely, kevés az asztal,
a székért veszekszik valaki,
a másikra támad ízes malaszttal,
odább valaki dúdol, átveszik a nótát,
halkan szomorgót, aztán vidámabbat,
végül a nótás kedvű megereszti a torkát
– De uram, itt a temető …
– Mit a temető, mi is odakerülünk egyszer,
inkább igyon, mig él! Ne lógassa az orrát! –
és terjed a tavaszi kedv, mint valami
hirtelen párolgó vegyszer.
Estére már magas a hangulat,
kövér sötétség öleli a fákat,
Valentin sírkő szálkás betűi
ködébe vesznek az éjszakának,
zenebonás ricsaj, kifut a sör
a poharakból, száll a pillanat
százhangú zümje és bővérű zajjal
uralkodik, míg nem pirkad a hajnal.
Végiglebeg a temető felett.
Mintha látnád, a sok sír megremeg,
futó szelet ver minden szál füvével,
a sok ezer holt sóhajt fel a széllel,
nem is kell innen oldalt hajlani,
egyszerre sóhajt, szinte hallani,
amint a Sörkert udvarát eléri:
– De jó is volna – egy kicsit csak – élni!