Bartók Béla emlékének
Kárpátok tövének
sátras lombjaiban
ősz fészkelt. Lehajló
arany lombok alatt
szarvasvadászaton
voltam egyszer hajtó.
– Nyíresek, tölgyesek
csodabirodalma,
lomb ok alatt galagonya-
cserje bíbor alja:
arra van a szarvas,
arra van a szarvas…
Szökken már, szökik már
tölgyerdők királya!
Aranyos avart ver
csínos négy patája,
agancsa két ága
siheder szeleknek
sétáló kapuja,
karcsú négy lábszára
szél száján zendülő
juharfa furulya;
ágaskodik szélnek,
úszik levegőben,
ölelik a lombok,
vad bogáncskolompok
rejtik eltűnőben…
– Röppenő lélekkel
követtem futását,
testemben éreztem
izmosodó mását:
lennék én, lennék én
iramló szép szarvas,
cserjéken ugrató
karcsú erdőlakó,
vadon is hatalmas,
hullámzó avarban
táncoló patájú,
nyílsebesen szálló,
soha meg nem álló,
harmatfújó szájú…
S lettem én, lettem én
erdőknek királya,
hegy-völgy fejedelme,
selyemszőrű pára.
Fenséges palotám
nyíresek, tölgyesek,
forrás menti berek
csodabirodalma,
lombok alatt galagonya-
cserje bíbor alja:
ott lakom én, szarvas,
ott lakom én, szarvas,
völgyeken ugrató
szabad erdőlakó,
vadon is hatalmas!
– Hajtóvadászaton,
szarvasvadászaton
lesről száll az ólom,
életölő ólom,
s fergeteg fivére,
aranyszőrű pára,
erdőlakó népek
agancsos virága
szökken a magasba,
omlik az avarra…
– Jaj, nem leszek szarvas,
szarvassá nem válok,
vadon is hatalmas
királyi kedvemnek
erdőt nem találok!
Világ erdejében
legnemesebb állat
léptemet elvétem,
eltöröm patámat,
szökellnék az égre,
jutok puskavégre.
Ott vonaglik testem
lengő célkereszten,
háló hull futásom
bénuló szügyére,
száll vak ólmos álom
pilláim füvére,
elhulló testemen
fakad zúgó hegyen
piros püspöksüveg
bogyójának vére,
lehulló koronám
avarban boronál,
sűrűsödő lombok
nem fedezik léptem,
vad bogáncskolompok
harangoznak értem,
cserjések befednek,
tölgyesek temetnek…
Mégsem leszek szarvas,
szarvassá nem válok!
Erdők remetéje,
források vitéze,
határtalan kedvű,
hold alatt – nap alatt
harmatfényben fürdő
erdei kösöntyű –
halálnak jegyese
nem leszek, nem leszek!
– Kárpátok tövének
sátras lombjaiban
ősz fészkelt. Lehajló
arany lombok alatt
szarvasvadászaton
nem leszek én többé
sem vadász, sem hajtó.
Szökkenő lélekkel
mégis érzem mását,
izmosodó vágyban
föllelem futását:
lettem én, lettem én
felszökellő szarvas,
hajtóktól megfutó
karcsú erdőlakó
népemnek szabadon
zúgó erdejében,
frissen vert csapáson
táncoló patájú,
nyílsebesen szálló,
soha meg nem álló –
patakcsobogású
szarvasmenedékben.
Erdőmnek hatalma:
forrás menti berek,
emberrengetegek
csodabirodalma;
ott lakom én, szarvas,
ott lakom én, szarvas,
völgyeken átfutó,
gyöngypárát fújtató,
szabad és hatalmas:
juharfa furulyát
szél száján zúgató
örök erdőségben!