Tokaj-Hegyalja: vulkán-kiköpött,
északi szél boronálta hegyek,
fészeknyi völgyek, tenyérmeleg rögök,
szántóföld-faló partjaik között
kígyótekergésű folyók ölelése,
szőlőszemekbe zárt opálos fények,
hol a felizzó Nap sugara
égre terelt nomád lovasok
gyilkos dárdadöfése,
a Telihold kézi darálók
szédült malomkő-kerengése,
s a zárt, kerek ég piros kenyerek
kemencemeleg hajnali derengése…
Ember és táj: micsoda egység,
ha megszólalnak ősi igék!
Tarlóhántáskor évezredek ujjnyomait,
obszidiánt, csontot, vasat, ércpénzt
forgatnak ki az ősi ekék,
de rnögöttük ők vallanak:
az elődök, az ősök, a nép.
Az ökrösfogatok előtt ballagó
egykori rongyos hegedősök,
kaszások-kapások,
kiszolgált verekedők
a népek nyughatatlan mezein,
"Isa, mic vogmuc, latiatuc feleym!"*
Szőlőmetszők: a táj arcát faragók,
magiszterek: a nép arcát faragók,
írástudók: riogatói néphalálnak,
tógás tiszteletes deákok:
muskétás vasasok ellen is bátrak,
s akik voltak leláncolt gályarabok,
fákra akasztott falusi szentek
s karóba húzottak…
Ezért lehettek
Esze Tamás legigazabb komái,
akiknek folyton futniuk kellett
ezen a földön, ahol nehezen lehetett
egy mély lélegzetre megállni,
Rákóczi úrfi felszabadító
lábanyomában hazatalálni…
Ez volt a múlt,
ahol méreg és nektár
poharából az ember
gyakran egyszerre hörpölt.
Ahol a kő, a homok, a sár meg a nád
meg a vulkáni hamu fakó humusza
cserepesre kérgezte az öklöt.
De itt máig fennen fénylik a szellem,
a tudás és akarat:
babonák, álhit,
tévtanítók és embertaposók ellen.
Hársfákkal, akasztófákkal,
szőlőkarókkal telitűzdelt híres határ,
ahol mindig akadt lázadó
és emberáldozat a venyigetűzre;
de az erdőkbe búvó falvak
népe a zászlót
mindig a jövő szelébe tűzte!
Ébred a táj, pirosban, fehérben, zöldben,
tavaszban, télben, szőlőszagú őszben,
ébred, bár esők évadja idején
olykor mindmáig
félig elönti az ár
és félig a sár.
Tokaj-Hegyalja:
vulkáni tüzed
kialudt-e a földben?