Éjjel sűrű eső esett.*
Arany napot hozott a hajnal.
Reggelre tele lett a park
madárhanggal, gyerekzsivajjal.
Egy ablakból a rádió
szünetjele pereg a mélybe.
A bokrok levelén rezeg
a június varázsa, fénye.
Piros padon nyugdíjasok.
A fák alatt szobrok a párok,
szerelmük hangtalan lobog,
szemük alatt sötétke árok.
Teherautó lassít, megáll.
Katonák ugrálnak le róla,
széthúzzák a sátorlapot,
aztán kirakodnak alóla
hegedűt, bőgőt, harsonát,
kövér meg karcsú trombitákat,
felhangolják az üstdobot,
a kottatartók körbeállnak
és felharsog a térzene.
Mint léggömb lebben a keringő.
Libeg vele a park, a tér,
röptében csendül már a csengő,
a triangulum-trillasor
elnémít rádiót, rigókat…
Fehér gyász, tél és jajszavak
emléke langyos nyárba olvad.
Béke, rigók, réztrombiták…
De kiknek fújják lelkesedve
vörösparolis katonák
a marsot, fel a fellegekbe?…