Hóba mártott fák alatt kigombolt
ingben állnak már félig lerombolt,
kegyvesztett vitézei a télnek,
az olvadó hóember-legények.
Kiesett a seprűnyél kezükből,
homlokuk megizzadt, szinte füstöl,
félrebillent fonnyadó kobakjuk.
Márciust hoztak a felhőhattyúk.
Hólé fröccsen, sárosak az utcák.
Elmennék én, ha lehetne, hozzád
bukdácsolva is a lucskos járdán,
de az ágyhoz köt a náthajárvány.
Vinnék neked ibolyát is, százat,
nevetésünk felverné a házat,
s gyógyszer helyett jókedvünk borából
innánk inkább, csókok poharából.
Felhőhattyúk eveznek az égen,
kiles a Nap közöttük a résen.
Tavaszodik, meggyorsul a vér, hisz
kinyílott már a primula veris*.
Friss szél, fújd el betegségem, lázam,
ne búsuljon kedvesem utánam,
márciusi égboltnál is szebben
ragyogjon szeme a szerelemben.