Csohány Kálmánnak*
Rét foglyai, vadkörtefák,
ritkultok, lassan elenyésztek,
csak bennem éltek még tovább,
ameddig emléket idézek:
füvek közt vérszeplős eper,
az égen kölyök nap kelőben,
bodroghalászi rét ezer
borzasdongója száll előttem;
öreg fák, lombjuk savanyú
vadkörtét sírt az út füvébe,
törzsükben lódarázs lapult
és a vadméhek lépesméze…
Bennem a vad éhség delelt,
éhe mindennek, ami érett
s ismeretlen. Útszélre vert
vadkörténél voltam szegényebb.
De körtét rágtam, keserűt,
s hozzá faodvak lépesmézét.
Ríkattam nádihegedűt,
villogtattam fogam fehérét.
Belém szívódott a világ
minden keserve, édessége
s vállamra hajló réti fák
békességre intő beszéde…
– Vedd tenyeredbe szívemet.
Ha bőrödön átsüt verése,
legyen szád íze édesebb,
hulljon kedved keserűsége,
mert életed és életem,
ifjúságunk: vadkörte mézzel.
Nádihegedű-énekem
zendüljön dobbal, sárgarézzel!